30.rész ~ Epilógus

Annabell szemszöge

Forgolódtam, vergődtem a kényelmes ágyamba amely oly ismerősként érintette meg testemet. Forróság lüktetett bennem. Verítékben úszott testem, s végtagjaim fájdalmasan mondtak ellent minden mozdulatomnak. Fejem széthasadt, s hajam tapadt arcom nedves bőréhez. Nyöszörögve fordultam a másik oldalra, és rejtettem el szenvedő testem a takaró alatt. Fáztam, és egyre jobban melegem is volt. Újra fordultam, ezúttal a másik oldalamra, s ahogyan bordáim találkoztak a matrac anyagával, fájdalmasan felnyögtem. 

Lassan aprókat pislogtam, hogy megszokjam a sötétítő mellett beszűrődő halovány fényt, amely még így is zavarta szemeimet. Szemeim égtek. Sok, kicsit pislogtam, hogy a látásom a megfelelő legyen, s, hogy felismerjem hol is vagyok. Ismerős volt, túlságosan is a szoba, ahol felébredtem. Pontosan tudtam, hol is vagyok, még is reménykedtem benne, hogy álmodom. Semmit sem értettem.
Takarót lassan húztam le fáradt testemről. Óvatosan próbáltam felülni, ami sikerült is kis időn belül, bár néha bele nyilat az oldalamba a fájdalom, de akaratom nagyobb volt annál, mint hogy visszafeküdtem volna. Mezítelen talpaim szőnyegem puha anyagával találkozott. Lábaim remegtek. Mély levegőt vettem. Mellkasom rohamosan emelkedett, s süllyedt. Kezeimen támaszkodtam, ahogyan igyekeztem felállni. Lábaim igen nehezen teljesítették testem, agyam parancsát. Akaratosan mondtak ellent nekem, de végül kisebb küszködés után két lábra álltam.
Ablak felé vettem az irányt. Határozott léptekkel közelítettem meg a nyílászárót, és a sötétítő függönyt. Ahogyan sikeresen elhúztam fény áradt be a helységbe. Nap sütött, s ahogy az üvegen keresztül érintette bőröm, meleggel árasztotta el. Kinyitottam, s egyből megcsapott a kellemes melegség. Nyár. Egyértelműen ebben az évszakban tartunk. Furcsállóan néztem továbbra is a kertünket, ahol a bokrok, és a fák virágoztak, a kertész szorgosan gondozta a növényeket, miközben a medencénket tisztították.
Még mindig zavarodottan álltam a kézzel fogható dolgok előtt, s nem akartam el hinni, és nem is értettem mit keresek a régi szobámba, ahol már évek óta nem jártam. Megfordultam. Egyenesen, mondhatni sietős léptekkel, már amennyire ezt a rosszullét engedte, tettem meg a távolságot.
Hideg fém kilincsre helyeztem kezemet, s nyomtam le. Fa ajtó azonnal kinyílt, így hamar kint találhattam magam a folyosón. Házat csend uralta. Minden ugyan úgy volt, ahogyan azt évekkel ezelőtt hagytam. Lépcső felé vezetett utam.
Lépcsőfokokat fogcsikorgatva tettem meg. Soha nem ápoltam jó barátságot a lépcsőkkel, de most még jobban elleneztem azokat. Szorosan fontam ujjaimat a korlátba, s kapaszkodtam minden egyes lépésnél. Lábaim, s egész szervezetem gyenge volt, s a veríték még mindig verdesett. Felvettem a harcot a fokokkal, s pár perc elteltével, igaz fájdalmasan, de leértem a földszintre. Mint ahogyan az emeleten, itt is csend uralkodott. Abban reménykedtem, hogy apámat az irodájában találom, így a szoba felé vettem az irányt. Nappalin könnyebben átjutott. Küzdelem nem volt olyan fájdalmas, mint a lépcsőn lejövetel. Kopogtatás nélkül nyomtam le a hatalmas barna, kézzel kimunkált fa ajtó kilincsét, s tártam kis. Apám egyből felkapta tekintetét a laptopjáról. Szemeiben az aggodalom tükröződött. Óvatosan beljebb léptem, míg magam mögött visszacsuktam az ajtót. Beljebb csoszogtam. Hideg kövön talpaim fáztak, így az asztalával szemben elhelyezett fotelbe foglaltam helyet, és húztam magam alá végtagjaim.
- Kicsim, aludnod kellene. - szólalt meg
- Felébredtem. - hangom remegett
- Beteg vagy. Szükséged van a pihenésre.
- Apa, kérlek. Nagy lány vagyok.
- Valóban. - bólintott - 17 évesen sokkal érettebb vagy, mint a kordbeliek.
Ahogyan kiejtette száján a koromat, teljes döbbenet uralkodott el rajtam. Akárhogy is szoroztam, s osztottam nekem 22 évesnek kellene lennem. Semmit nem értettem. Zavarodott voltam. Levegőt kapkodtam, de apám visszafordította figyelmét a laptopjára, így mit sem sejtett az én értetlenségemről.
- Pár perc múlva jön egy jó barátom érkezik.
- Ismerem?
Ám válaszolni nem tudott. Kopogtatásra lettünk figyelmesek, majd amint apám szólt, hogy "szabad", már nyílt is az ajtó. Ajkaimra mosoly húzódott, s szívem hevesebben kezdett el verni. Felálltam, és amint bezárult a vendég mögött az ajtó, oda sétáltam, és megöleltem. Teste feszes volt, és tartózkodott is a közelségemtől, de végül óvatosan magához ölelt.
- Harry. - suttogtam mellkasába
- Ti ismeritek egymást?
Apám hangja csapta meg a fülemet. Hátra pillantottam rá. Értetlen, zavarodott voltam. Kezek lekerültek rólam, és már csak álltam, mint egy élettelen dolog a szoba közepén.
- Találkoztunk már valahol? - szólalt fel Harry kellemesen rekedtes hangján
- Nem emlékszel? - hangom megtört volt
- Sajnálom, de fogalmam sincs miről beszélsz.
- Justin. Mi van Justin-al? - szemeimből már könnycseppek folytak
- Ki az a Justin? - kérdezte apám
- A fiam.
- Kicsim, gyere, kérlek. - fogott kézen, s vezetett fel lassan a szobámba
Befektetett az ágyba, és betakart. Úgy kezelt, mintha valóban egy kisgyerek lennék. Könnyeim még mindig nem apadtak el.
- Mi folyik itt? 22 évesnek kellene lennem, és .. - kezdtem de ő egyből csendre intett
- Ana, beteg vagy, és az éjszaka folyamán lázálmok gyötörtek téged.
Akkor fogalmazódott, állt össze bennem minden. Sírás, vészes zokogás rázta testem, s apámat megkértem, hagyjon magamra. Nehezen, de teljesítette kérésem. Oldalamra fordultam, lehunytam szemeim, s a takaróm alá temetkeztem. Mindent elvesztettem, s egy álom volt az egész. Csodaszép álom, ahol szerelembe estem egy olyan férfiba, aki jelenleg őrültnek tart.